Szombat este 8 órától mostanáig (vasárnap este 11) folyamatosan várakozom, utazom...Tegnap este 8kor indultam Sopronból vonattal, ahova kikísértek szüleim, testvéreim illetve barátaim: Tomi, Barni, Martin. Este 11re értem a Keleti-pályaudvarra, ahol Gábor várt. Fél percet tudtunk beszélgetni, mert már várt a parkolóban a transzfer. Éjjel fél 12re érkeztem Ferihegyre, ahol a 2B terminál volt az otthonom fél nap erejéig!

Törtent ott minden, ami Tom Hanks híres- hirhedt Terminal cimű filmjében is volt. Az életet utáló takarítónénitől kezdve a mexikoi menekült felmosós bácsiig, minden! Hajnali 3 óraig félhomályban üldögéltem, teljesen egyedül egy hatalmas váróban. Alig értem oda, már wifit kerestem a laptopon. Fél óra múlva az akkumulátor elkezdett full pirosba öltözni, ezért kihúztam egy cola-automatát és töltőre raktam a gépet. Hajnalban olyan fáradtság tört rám, hogy muszáj volt végigfeküdnöm a padsoron. Álmom nem tartott sokáig, ugyanis  hamarosan stewardesek tömege lepte el a várótermet. 5 órakor indult az első gép, lassan utasokkal is megtelt a terminál.

Jó volt látni a hajnali "seholsenki" félhomály és a reggeli zsúfoltság kontrasztját. 8 órakor rám került a sor. Az ELAL emberei előszeretettel "ismerkednek" az Izraelbe látogatókkal. Csaknem 1.5 órán át faggattak, hogy miért akarok én ennyire Eilatra menni. A bőröndömet háromszor túrták át, a bringás dobozt kétszer nyitották fel, ráadásul a második ragasztásnál a reptéri asszisztens belehúzta a szikét a mutatóujjamba. Először azért nyitották fel, mert "egy bringa nem lehet ilyen könnyű" (14.5 kg) és nehogy véletlenül biológiai fegyvert vigyek fel a gépre. Másodszor azért csomagoltatták ki, mert a gumik nem voltak leengedve és a légnyomás-különbségtől szétrobbantak volna menet közben. Nagy nehezen visszacsomagoltuk és utána irány egy iroda, ahol kihúztak belőlem mindent. Az összes szervezéssel járó emailt be kellett mutatni, a repülőjegyet foglaló Hotel Fagus címét és mivoltát is igazolnom kellett. Tényleg olyan volt, mint egy rosszul sikerült randevú. Pókerarccal kérdezgettek olyanokat, hogy mikor ettem utoljára, miért nincs bedobozolva a bringáscipő, meg hogy egyáltalán mi ez a triathlon...? "Nooormaaaalis vagy ember? Úszol,tekersz és a végén sokkolod magad egy futással?"-kérdezte az egyik. Kicsit sem voltam már mókás kedvemben, mire végre a gép felé vehettem az irányt. A bringámat legalább ingyen felvitték, mivel be tudtam mutatni a meghívómat. A vasmadár egy Boeing 737/700 modell volt. A felszállásnál kicsit újra átérezhettem, milyen is elrajtolni egy formaautóval. ;) A gyomrom a torkomban, a szívem az agyamban, szóval minden a helyén volt...Már rettenetesen éhes voltam és nagyon vártam a reggelit. Kihoztak valami omlett félét, ami szerintem egy pár hónapos babának is gyér adag lett volna. Volt hozzá sajt és koktélparadicsom. Minden koser kaja volt, semmit nem ismertem közülük. Az egyik tálkában barna, babméretű bigyók voltak, gondoltam: huuu de jó fejek ezek az ELAlos fiúk-lányok, Milkacsokibogyót adnak a reggelihez. Azzal a lendülettel bele is haraptam. Na, olyan csalódottság szerintem még soha nem ült ki az arcomra...olivabogyó volt. :(

Volt egy fél óra, amíg egy másik repülővel haladtunk egy sebességgel, nem is olyan messze egymástól! A landolás jól sikerult, de Tel-Aviv csak fentről szép! A Ben Gurion reptéren fejvesztett rohanásba kezdtem, mert 1 órám volt elérni az eilati buszt. A bőröndömet gyorsan megtaláltam, viszont a kecskémmel 1.5 órát játszottak a fiúk. Simán lekéstem a buszt.

Tel-Aviv hihetetlen, telis-tele van gyönyörű pálmafákkal, parkokkal, viszont a betonon áll a szemét. Bűzlik minden sarok, közlekedési kulturájuk megrekedt azon a szinten, hogy a dudát használják fék helyett. Megkerestem a buszvégállomást és kerestem egy másik buszt. Indult egy 5 órakor, de az már teljesen fullon volt. Ennek ellenére megkerestem az erősen felültáplált buszsofőrt és angolul próbáltam a tudtára adni, hogy fel kell férnem erre a járatra, különben még egy végigvirrasztott éjszakám lenne. Tel-Aviv 350 km-re van Eilattól, nem sikeres nekiindulni bicóval. Hát megbeszéltem a dolgokat az öreggel és felfértem a lépcsőre, a fiú/lány katonák közé. Ők itt egymás hegyén-hátán fekszenek a padlón. Fáradt arcuk ellenére a szemük élettel teli! Olyan, mintha egy ember lennének. Mindenki egyért, egy mindenkiért feelingje van a dolognak! Az utazásom minden nyűge ellenére nagyon élvezem, kicsit olyan "találd fel magad" hangulata van, de ez jó! Kihívás minden átszállás, ki-be ra-le-szállás. :) Itt Izraelben minden olyan logikus, semmit nem bonyolítanak túl, mindennek meg van a miértje.

Még előttem a Negev-sivatag, aztán utána már Eilat jön...Na, minden jót innen a 601es eilati járat 3. lépcsőfokáról! Holnap folytatás következik!