Lassan 3 hete vagyunk itthon :) ...és mosolygok, igen! Újrakezdtem az edzéseket, nagyjából minden a régi kerékvágásban már! Mondhatnám, sikeresen visszacsöppentünk a való világba. Voltak kezdeti nehézségek, nem találtam a fonalat pár napig itthon. Idegen volt minden és mindenki.
Fura lehet ezt olvasni, meg már tudom hogy lerágott csont, de nem egyszerű dolog ez a "past race depression". Steve Mcqueen teljesen jól látta a dolgot a versenyzőkön: "...Minden ami a verseny előtt vagy után történik, csak várakozás..." Várod a következő rajtot, a következő alkalmat mikor újból azt teheted amit a legjobban szeretsz, és amihez értesz. Mikor újból az adrenaliné lehet a főszerep. Szerintem így van ez minden sportolónál. Játékosok egy-egy mérkőzés után, a reflektorfénytől távol, otthon, a nap végén mit érezhetnek? Kb ugyanezt... Az éjszakai élethez tudnám hasonlítani. Olyan mint mikor egy jól sikerült este után másnap felkel az ember. (nem félreérteni!) Este mit látsz? Minden csilli-villi, neonfények, zene, pörgés, tömeg erre-arra... Reggel? A város leveti fantasztikus neonruháit, a kosz, üresség, szürkeség, a rozsdás neon állványok és minden az ég felé mered az este eljöveteléért kiáltván! Üres, kong, élettelen... Bulikultúra! Nem ugyanezt érzitek minden héten? Nem unalmas, nem monoton? Nem gáz azért küzdeni minden hétköznap, hogy hétvégén ottlehess az aktuális bulin? Leinni magad a sárga földig és tovább, csakhogy hétfőn elmondhasd magadról mekkora king vagy mert túlélted. Visszatérve: lassan becsavarodtam az itthonléttől. Aztán egy jól sikerült Kapuvári alkalmon minden a feje tetejére állt. De úgy kajakra, mint még soha! Érted? Ülök a helyemen, egyszercsak a "citrombaharapott" fejet felváltja egy vigyori tervekkel teli búra. Annyira hálás vagyok azóta mindenért,mindenkiért hogy leírni is nehéz. Elkezdtem örülni mindennek, a barátaimra full másképp nézek mint addig, kétlábonjáró gyémántokként látom őket! Edzésen ülök a leharcolt kecskén ez kopog, az laza rajta de hálát adtam ezért is és egy merev, határozott gépen éreztem magam. Úszóedzések után, a tusolóban, minden sajog, minden fáj és azon merengek: te jó ég, kibírtam ezt is! Vagy egyáltalán az, hogy tudok úszni, bringázni, futni! Nevess ki, nekem ez a hideg február ugyanolyan kellemes lett, mint akármelyik nyári hónap! Ezt azóta is nehéz feldolgoznom, egyik pillanatról a másikra élettel telivé vált minden! Epekedve várok minden dicséretet, prédikációt, mert tudom hogy újból és újból többként állok fel a székemből, mint ahogy leültem! Reggelente úgy kelek, hogy szinte papírra kell vetnem a terveket, ötleteket, mert elfelejtem... Fogalmam nincs még hol és mikor lesz a következő versenyem, egyszerűen bizalmam van afelől, hogy minden kisebb-nagyobb kaliberű "testmozgáson" ott fogok állni a rajtnál! Nem fog érdekelni ezentúl éppen hányadik leszek, mindent úgy fogok csinálni, hogy szemernyi kétely se legyen az emberekben, hogy ez a gyerek az életet választotta! Az élet győz! Nem izgulok én a holnap felől, ugyanis igéretet kaptam minden jóra az életemben! Nem magamért versenyzek, nem magamnak tervezgetek, egy sokkal nagyobb VALAKIért, egy TEREMTŐ, egy MINDENHATÓ szolgálatában teszem mindezt.
Bocs ha kicsit tömören fogalmaztam, kicsit sűrű az anyag, remélem kiigazodtok rajta. Mondhatod, hogy megzakkantam, agyamra ment a "gyüli", de én nagyon jól érzem így magam a bőrömben. Biztos sokan ledobják a láncot ezt olvasva, de kritikát csak akkor fogadok el, ha átélted ugyanezt! :)
https://www.youtube.com/watch?v=uCiGH8GJVd8&feature=related